Most már nem résszel jelentkezem, hanem egy általam begépelt köszönetnyilvánítással, amit fájó szívvel - és billentyűzetet áztatva - pötyögök itt nektek. Amikor elkezdtem ezt a blogot nem voltam benne biztos, hogy be is fogom tudni fejezni. Vagy nem lesz ihletem, vagy pedig nem lesz olvasóm, és akkor kissé szomorúan, de még is írtam volna. Ez egyik sem következett be hál Istennek.

Tout ce qui est beau et important pr une nana comme moi.

könyv lelkes elemzésébe, amikor is valaki kopogtatott az ajtón, majd az igazgatónő jelent meg. Az osztályt hamar csendre intette majd beszélni kezdett. Nem is figyeltem, hiszen a döbbenet teljesen elvonta a figyelmemet. Tudtam, hogy ma valami történni fog, és lám, lám. Akkor Caleb, foglalj helyet, és sok sikert! Mi az mit mosolyogsz? Amúgy ismerke.

Hirtelen elhúzódtam tőle, tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad megtenni. Akármennyire is bunkó lett velem Rick, nekem ő a mindenem, én őt szeretem. A szobámat síri csend töltötte ki. Hirtelen felpattantam az ágyról, és az ablakhoz mentem. Nem mintha lett volna valami érdekes odakint, de még mindig jobb, mint ezek után Zane szemébe nézni. Pár perc után, mikor még láttam a szemem sarkából, hogy az ágyamon tétlenül ül, megkértem rá, hogy távozzon. Egy órával később választ kapt.

Ben, nyisd már ki! Szólalt meg egy fokkal halkabban, majd erőtlenül egy utolsót ütött a minket elválasztó ajtóba. Igen és aztán mi volt? Kérdezte türelmetlenül, csillogó szemekkel, meglehetősen kíváncsian Dina, mint egy négy éves kisgyerek, aki az esti meséje végét várja tűkön ülve. Aj, annyira aranyosak lennétek együtt! Esküszöm, már látlak titeket magam előtt egy párként! Látom, a kismillió csókot, látom a randih.